Mostohaapa Kísértése: Vörös hajú Nő Suttogása

Leírás

A terápiás ülés egy színjáték volt, egy ürügy valami sokkal tiltottabb dologhoz. Sára, egy tüzes vörös hajú, olyan testtel, ami ezer hajót indíthatott volna útnak, egyedül találta magát a mostohaapjával, Márkkal. A levegő tapinthatóan feszült volt, a tiltott vágyakozás és a parázsló vágyakozás koktélja. Mindig is vonzotta a tekintélyes jelenléte, ahogy a szeme falta őt, ahogy a hangja borzongást keltett benne. Ma egy olyan ruhát viselt, ami alig fedte a formáit, a csábítás szándékos cselekedete. Márk, a csendes erő embere, általában sztoikus látszatot mutatott, de ma úgy tűnt, hogy az önuralma meginog. A tekintete a mellein időzött, a csípője formáin. Megköszörülte a torkát, a hangja vastag volt a visszafojtott vágytól. „Szóval, Sára” – kezdte rekedtes hangon –, „hogyan fogjuk megoldani ezeket a... családi problémákat?” A szemébe nézett, ajkán játékos mosoly jelent meg. „Szerintem közvetlenül kellene megközelítenünk őket, Márk” – suttogta, hangjában veszélyes édességgel. Lassan felkelt, a ruhája anyaga a bőréhez tapadt, feltárva formájának teljes pompáját. Melle a ruhához feszült, és a háta tökéletesen kitöltötte a ruhát. Követte minden mozdulatát, a szeme elkerekedett. A kimondatlan meghívás nehezen lebegett a levegőben. Egy lépést tett közelebb, az illata, a vanília és valami vad keveréke, körbevette. „Olyan régóta vágyom erre” – suttogta, a lehelete forró volt a fülén. Keze a mellkasára talált, ujjai a izmai körvonalát rajzolták. „Már nem vagyunk család, ugye?” A kimondatlan igazság lebegett köztük, a szenvedély katalizátora, ami kitört. Márk végül engedett, elhatározása összeomlott a kölcsönös vágy súlya alatt. Utána nyúlt, érintése olyan éhes volt, mint a tekintete. A terápiás bohóckodás véget ért; az igazi terápia, a test terápiája, most kezdődött. A szoba levegője sűrűsödött az előérzettel és a tiszta, hamisítatlan öröm ígéretével.